Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


018.jpg

Emlékezzünk 1920 június 4,...Trianon !
   2017 június 4
 
"A magyar név megint szép lesz Méltó régi nagy híréhez Mit rákentek a századok Lemossuk a gyalázatot"
 

10295279_646551935424481_8193359179065371989_o.jpg

 
 
  1. Ébredj magyar!
  2. Nemzetemet dúlta már tatár,
  3. harácsolta török,
  4. uralkodott fölötte osztrák,
  5. lopta oláh, rabolta cseh.
  6. Minden szomszédja irigyelte mégis,
  7. mert keserû sorsa
  8. istenfélõ nemzetté kovácsolta.
  9. Becsület, tisztesség, emberszeretet
  10. példaképe volt egy céda
  11. Európa közepén!
  12. Mivé lett most?
  13. Koldussá vált felszabadult honában,
  14. züllött idegen eszmék napszámosa!
  15. Megtagadva dicsõ õseit,
  16. idegen rongyokba öltözve
  17. árulja magát minden utcasarkon
  18. dollárért, frankért, márkáért,
  19. amit idegen gazdái odalöknek neki!
  20. Hát magyar földön már nem maradt magyar
  21. ki ráncba szedné
  22. ezt az õsi portán tobzódó
  23. sok-száz idegent?
  24. Ébredj magyar!
  25. Termõfölded másoknak terem!
  26. Gonosz irányba sodor
  27. ez a megveszekedett új történelem!
  28. Wass Albert
     

 

 

 

10409504_408535759317991_2579903303481494573_n.jpg

"Néha nem többel, csak reménnyel szeretünk. Reménnyel, hogy soha nem szűnünk meg hinni vágyaink állandóságában. Néha félelemmel, mert van úgy, hogy a boldogság mélyebb, mint amit képesek vagyunk megtapasztalni vagy felismerni, és nagyszerűbb, mint amit a bátortalan szív képes lenne elviselni. Néha kétségbeeséssel, kínzó álmokkal, belénk ragadt gondolatokkal, fájón, azon töprengve, vajon hogyan fogjuk lelkünknek ezt az örökös sajgását elviselni. De néha szerelemmel szeretünk, csak úgy, igazán, adakozva, felszabadultan, szabadon, és nem a magunk, hanem a más boldogságáról szövögetünk álmokat, elűzve így a rettegő magányt, a kételyt, és a szomorú borzalmakat."

 

 photo 651137.gif

 

 

 

 

 

Néhány Wass Albert vers a kedvenceink közül:
 

 

 

 

 

 

 

 

Erdélyi fák között

  Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Összel, mikor a hervadás leszáll,
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezökre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg..
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, de kétszer hullanak a falevelek..

 

 

 

 

 

 

 

 

 

13742841_2862e0df29d949975ce61dc12291e29b_l.jpg

 

 

 

Erdélyi hitvallás

 

Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben,
és hiszem azt, hogy igazságos vagy,
bár emberi elmémmel megérteni nem tudom
igazságodnak szörnyű módszerét.
Hiszek jóságodban is,
bár szemem csak gonoszat lát,
amikor Erdély felé tekint.

Mint Szent Fiadat hajdani időben,
ma népemet feszítik keresztre
az istenkáromló gonoszak.
Júdások árulják el naponta,
rongyain martalócok osztozkodnak,
s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak
másfelé, hogy kínjait ne lássák.

Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa
és hitem kívánsága szerint,
de szeretem a népemet is, Uram,
szegény elesett erdélyi magyar népemet,
s bocsáss meg nekem, Uram,
ha népem felé ma hangosabb, fájóbb,
lelkesebb és türelmetlenebb bennem
ez a szeretet talán, mint Tefeléd.

De lám, Te hatalmas vagy, uram,
mindeneknél hatalmasabb,
míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen
és mezítelenül fetrengnek a világod porában,
mindenkitől elhagyottan,
s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van
az én szeretetemre, mint Teneked,
ki Minden Világok Ura vagy.

Azt is tudom, Uram,
hogy minden ember egyforma Teelőtted,
bármilyen nyelven imádkozzon is,
vagy káromoljon. Bevallom azonban,
hogy az én szívemben elfogultság lakozik,
és ma csak az testvérem
nekem ezen a földön, aki magyar,
s ez mindaddig így lészen,
míg a magyar a világmindenség
legtestvértelenebb népe,
míg minden csizma a magyart rúgja,
mindenki a magyart tapossa,
addig, Uram, bocsásd meg bűnömet,
más testvérem nekem
nem lehet ezen a földön!

Én kell pótoljam azt,
amit mások megtagadnak tőle.
Kiknek szemét kiszúrták,
azoknak én adok szemet.
Kiknek kezét béklyóba kötözték,
azoknak én adok kezet.
Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak,
azok helyett ma én vagyok a hörgés,
a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság,
ez ma mind én vagyok!

Köszönöm, Uram, hogy kimentettél
a pokolból és szabad földre irányítottad
tévelygő lábamat.
Köszönöm jóságodat, köszönöm.
Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban
csak akkor hallasz éntőlem, Uram,
amikor rab népemen megkönyörülsz
s Erdély földjére, magyarok földjére
rámosolygod szabadságod fölkelő napjának
áldásos fényét.

Legyen meg a Te akaratod, Uram.
De alázatos szívvel megkérlek nagyon:
legyen már egyszer a Te akaratod jó
a magyarnak, áldás, békesség,
szabadság, öröm!
S legyen már végre egyszer valóban
Tied az ország, s ne a gonoszaké,
Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké,
mert bizony, Uram, mindaddig,
amíg ez meg nem történik,
nehéz lesz elhinnünk,
hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké..
Ámen

 

 

 

 

 

 

Angyal photo a_zpsd5d1bff5.png

                                                                                         


 

Wass Albert:

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt…
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Bajorerdő, 1948

TURULMAD photo www_tvn_hu_628935bdfcf2bc52c4721b709b8412f4_zpsdaab3ddb.gif

39794.jpg

 

 

Október 6. 2001. óta hivatalos nemzeti gyásznap. Az 1849-ben ezen a napon kivégzett 13 aradi és két pesti mártír, köztük Batthyány Lajos gróf, Magyarország első miniszterelnöke hősi viselkedésükkel megmutatták, hogyan tudnak a magyar ügyért harcolók komoly katona módjára, méltósággal meghalni. Utolsó perceikkel is a nemzetnek és a világnak mutattak példát a magyar szabadságharcosokról, akiket sok osztrák csupán felforgató alja-népnek nézett. A megtorlás hónapjai és annak menete a történelemkönyvekből jól ismertek. De még a levert szabadságharc után feketébe öltözött nemzet sem ismerhette pontosan az október 6-i áldozatok végóráit, mert a kivégzések nyilvánossága korlátozott volt.

 

aradi_vertanuk.preview-babi.jpg

                                                                                           

Ők a nemzet vértanúivá váltak: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly. Ugyanezen a napon végezték ki Pesten Magyarország első felelős kormányának miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost.

A szomorú eseményre emlékezve, a korábban feltett Ady, Faludy és Madách versekhez hozzátettem Aranyosi Ervin versét.

 

Madách Imre: Az aradi sírra Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok, Ki fényesen majd jutalmazni tud, Akit szolgáltatok egy árva hon volt, Im sírotokra emlékkő se jut.

003.jpg

 SZERGEJ JESZENYIN:
BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

images.jpg

Szép Ernő
A havasi gyopár

A bús, elátkozott havasnak, 
Hol nincs madárdal s tél a nyár, 
Egyetlenegy virága van csak: 
A fehér havasi gyopár.

A zord, kietlen sziklatájnak 
Ő a tavasza, a nyara, 
A gyopár a havas szerelme, 
Mosolygása, napsugara.

Virul üdén és hófehéren 
S körötte minden vad, kopár... 
Oh természet, te nagy poéta, 
Egy szép poémád a gyopár.

S mint ifjú szép királyleányát 
A zordon mesebeli vár, 
Úgy őriz féltve és szeretve 
A havasvárad, oh gyopár.

...S jönnek rajongva, jönnek dallal 
Bohó fiúk egymásután: 
Szerelmesét egy szál gyopárral 
Várja valahol egy leány...

Hiába rózsa, s száz virág más 
Kertjében hasztalan virul: 
Égő szerelme lányszíveknek 
Gyopár a hegy ormairul.

Epedő vágya, sóvár átka, 
Bolond és megható mese... 
S elindul dallal és rajongva 
Gyopárért hű szerelmese.

S előtte tiltón tornyosulnak 
A virágrejtő ősz hegyek 
Az ifjú reszket...visszatérne. 
S a lányra gondol:"Ah, megyek..."

Szakadékokból zúg fülébe 
Egy hangtalan fenyegetés, 
De vár a lány...s az ifjú suttog: 
"Tovább! Az út már oly kevés..."

S úgy érzi: vív az ideálért, 
Úgy érzi: hős, mese-lovag... 
Előtte szikla, gyilkos örvény - 
S azt a leányt, azt látja csak...

Oly együgyű a nóta vége: 
Az ifjú persze lezuhan - 
(A leány vár...vár a gyopárra 
S egy ideig boldogtalan...)

Az ifjú véres, buta roncs lesz... 
Halálhörgése fölzokog - 
És visszahangozzák vad kacajban 
A bosszúálló havasok...
[kep]Szép Ernő: A havasi gyopár

1414.jpg

 

Az időjárás-jelentésekben már napok óta hallhatjuk, hogy közeleg a tavasz. Nos, ezt eddig nem túlzottan érzékelhettük, mivel még a Nap sem sütött ki. Esett az eső, fújt a szél, legszívesebben egész nap a lakásban maradtunk volna. Most viszont eljött az a nap, amit vártunk!

                         Somlyó Zoltán: Hóvirág

Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr!

Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.

Odalenn a rőt berekben,
jég páncélja rengve rebben,
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.

Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés:
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.

Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág... hóvirág...
Hej, de hideg a világ.

018.jpg

Mese a kis fenyőről

Télidőn, midőn lehullott a lomb, befagyott minden tó és folyó, amikor hófelhők fedik el a mennybolt kékjét és a napkorongot - a lelkünk is megdermed ilyenkor, és a kedvünk is olyan, mint a fogyó hold.

És akkor egyszerre szétnyílik a vastag felhőzet, az égből előtör egy varázsos fénynyaláb, s előbb Mikulás apó szánkója szántja végig a látóhatárt, majd angyalok csapata száll a földre, vigaszt, reményt, hitet, ragyogó gyertyafényes karácsonyfát hozva palotába és kunyhóba, csüggedt lelkünket fénysugárba vonva. A mi otthonunkba minden évben kéktűjű, ezüstös ágú, sudár törzsű fát hoz a nekünk kijelölt angyal, melyet mindig a beteljesülő vágy örömével fogadtam.

Pedig soká nem ismertem történetét, míg egyszer egy angyalka elmesélte nekem. Én ezt most tovább mesélem, hallgassátok csak:

Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő szélén, azt sem tudva, honnan jött - egyszer csak kinőtt a földből és itt volt. Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő. A közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem vették a kis jövevényt. Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj.

- De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget találnak. Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a banánérlelő melegben.

- Ne vágyódj el Fenyőke - szólította meg a közeli kispatak - én távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért, mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által, azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott van feladata. Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a földön - csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját, hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését.

- És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? - kérdezték a gombagyerekek, akik a kis fenyőke tövénél bújtak ki a földből - ki terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban egyaránt?!

E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön és így szólt Fenyőkéhez:

- Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak és ágakkal dúsítlak - csak légy türelemmel.

A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk nem bocsájtott enyhítő meleget a didergő tájra.

- Még te is boldogabb vagy, mint én! - mondta Fenyőke az itthon maradt ökörszemnek. Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől lassan én már levegőt sem fogok kapni" - panaszkodott búsan Fenyőke.

- Óh, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábaim már úgy elfagytak, hogy ha egyenként a szárnyam alá dugom, az sem segít már. Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna szálljak a költözőkkel melegebb vidékre - sóhajtotta az ökörszem, s még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó elől.

- Na és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol azok az emberi lények laknak. Talán ott nincs ekkora hideg, mint itt mifelénk, és talán még valami ennivalót is adnának. Úgy hallottam, hogy ők madarakat nem bántanak?

- Lehet hogy ez így van - de már láttam kalickát, amiben kismadár volt. És én nem akarok rab lenni - még ha finom falatokkal tartanának is, akkor sem. Szabadnak születtem, úgy akarok élni és meghalni is.

De azért már jártam arra egyszer, amikor ugyanilyen hideg volt, mint most. Akkor azt tapasztaltam, hogy a házak ablakpárkányaira morzsát szórnak, és ők, az emberek pedig - láttam, mert belestem az ablakukon - sokan együtt vannak, és roskadásig megtelt asztal van a szobájuk közepén, a karszékekben pedig színes ajándékcsomagocskák.

Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A testvérkéje meg apró vonatokkal játszott a szőnyegen, ami a szobáik padlózatát borítja minden házban. A kandallóban vöröslő fahasábok ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott.

- Tudod mire gondoltam? - vetette közbe az egyre jobban deresedő Fenyőke - arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk, mondjuk a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot. Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének! Miért is nem ragyognak az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna a sok boldog gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák, amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek - vágyakozott Fenyőke.

Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát.

Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek az erdő felől és valami különleges csilingelés. Szán siklott elő a bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták és angyalok kara lebegett körülötte. A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal Fenyőke mellé szállt és megkérdezte:

- Hát te kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis Jézuskától, aki ma született le a földre?

- Ó, én nem is tudom - állt el a szívverése is Fenyőkének. De mégis. Mióta megszülettem - nem szeretek egyedül lenni. És olyan jó lenne, ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám és úgy megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem kicsik és nagyok. Ez szívemnek minden vágya - sóhajtotta Fenyőke.

Az angyal figyelmesen hallgatta a könnyes kérést, és továbbította a kis Jézuskának, aki beleegyezően bólintott.

Teljesüljön hát a vágya
Legyen ezüst minden ága.
S legyen a jó emberek
Szép karácsonyfája.

Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét testében, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig. Megremegett örömében. Ó, csak megtörténne és megmaradna a csoda, amit minden porcikájával kívánt! Mert ha csak csoda tud jót hozni, akkor nagyon is kell a csoda embernek, állatnak, növénynek egyaránt.

Ekkor a messzi csillagok is megpillantották a fényt, mely a föld felől sugárzott, és kíváncsian lefutottak a tejúton. Mind-mind ott tülekedtek a kis zöld Fenyőke körül, és annak parányi ágain. Még az esthajnalcsillag is ott tündökölt. Fenyőke kitárta ágait, megnyitotta árva és szeretni vágyó kis szívét, hogy befogadja a jóságból fakadó, melengető ragyogást. S akkor még egyszer megszólalt a kisded:

- Te kis fenyő - most már sohasem leszel egyedül. Megnősz és gyerekeid lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére, akik ezentúl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni.

- Úgy legyen, ha lehet! - rebegte Fenyőke.

A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de az ő szívét a csodálatos látomás ígérete melengette. Vége lesz pusztító magányának, lesz értelme életének. A tél végül mégiscsak feladta állásait, magával vitte a maradék darát, jeget, zúzmarát, s nyomban fellélegzett a világ. Előtűnt a zöld pázsit, s virágozni kezdett a mező. A tavasz legelső hírnöke a bátor, fehér, de kissé rózsaszín fényű hóvirág, majd a kék ibolya, s utána a többiek is kimerészkedtek a földből, és tarka szőnyeggé varázsolták a rétet. Ekkorra már nyújtózkodtak a fák, és kibújtak a rügyek a legapróbb bokron is. Az énekesmadarak is rendre hazataláltak.

- Nézd csak kicsi fenyő - csicseregték, - hogy megnyúlt a télen és milyen szép fényes minden ága! Mintha mind megannyi ezüstcsillag tündökölne rajta! Ezüstfenyő lett belőle. Ezüst a fenyő, ezüstös ezüst a fenyő! - visszhangozta erdő-mező.

És tavaszi szél hiába rázta, nyári zápor hiába paskolta, őszi eső hiába mosta, tündöklő kék-ezüstje, ezüst-kékje a természet minden hatalmának ellenállt. Sok-sok év telt el azóta. Fenyőke nagyra nőtt. Ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis apró fenyőcske bújt ki az ő gyökereiből. És mindegyikük ezüst ágakkal nyújtózkodott a világ felé.

Az ember pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy annak ágaira aggatott aranydió, piros alma, fényes szaloncukor, csillogó lametta és szívet melengető gyertyaláng tükrözze vissza a gyermekek örömét, a felnőttek hitét a világra jött jóság lényéből áradó, áldást hozó karácsonyesti fényt.

(Tilly Gabriella)

repulj.jpg

"A kép hallgat, az emlék mesél,

Emlék nélkül-e kép semmit sem ér,

Ha ez a kép gyűrött lesz és kopott,

Akkor se felejtsd el, HOGY VOLTAM,

S TALÁN VAGYOK......!"

Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatra kész barátság. S nincs ritkább!

 

66.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.